Alien

Critique de l'expo avec Jean Marie Brouyer à Budapest au Jazzcafé "IF" 2008

Ahogy a megnyitón Albert, akár egy nagyon hosszú és elegáns macska, íves taglejtésekkel mintegy előad a közönségnek a képeiről, próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor ez a finom fehérbe öltözött jelenség úgy bedühödik, hogy Kooning absztrakt expresszionizmusának egészséges izomszagát árasztó portrék, sokalakos kiabálások keletkeznek ecsetje nyomán. Na, persze ez a Kooning-hasonlat egy kissé sántít, azért nem csak a puszta végletesség, a zűrzavar, a megjátszott vagy komolyan vett pszichopata van jelen azokon az erővel készült erőszak-ellenes képeken. Hát akkor? A James Ensor-hasonlat is sántítana, mert itt nem csak a halálszag fülledt leheletét érezni: inkább mintha valami harmónia-érzést idegszálakra bontva vizsgálnánk, vagyis az alapvetően egészséges, harmónikus látványt csak kevés, tiszta színnel és csak kevés ám lényegretörő ecsetvonással ábrázolnánk. Ez persze korántsem a Szamosfalvi-titok megfejtése, mert - amint a meghívón szereplő hat verssora is mutatja - egy jó adag költészet is átbújik például az egyik képén, egy tán szülni látszó nő lábai közt. "Saját köldököm / a múltba szív" - írja, - úgy vélem, ennél költőibb módon nem lehet elküldeni valakit az anyjába. Albert festményeiről ennyit mondhatok, de ezzel még nem beszéltem mindenről, mert a festmények közé rejtett montázsok megint egy külön Szamosfalvy-világ. A kamaszos, naplóírás-jellegű kompozíciók politikai üzeneteket küldözgetnek szerte: egy afrikai kisfiú és egy párföm közt egyenlőségjel kiabál, vagy pedig minden komoly emberből Brueghel-es félbolond figura keletkezik - csak egy kis erőbefektetés kell hozzá. Gyermeki bölcselkedések. "Úgy érzem magam, mint egy százhúsz éves hegedülő gyerekvámpír", ahogy a Privát Horvát és Wolfrám Barát c. filmben mondták. Jómagam húszévesen sok hasonlót ragasztgattam össze, és bár számos életműben és sok évben mérhető a montázsok készítése, én mindmáig nem tudom, létezik-e a műfajnak magasiskolája (pláne, mióta a photoshop foglalkozássá is tette a montázsolást). Ha igen, a Szamosfalvi-montázsok bizonyára hozzájuk tartoznak.

A másik művész, a belga Bruyer mintha e kiállításon élné ki magát az érzékeny kolorit, az elfinomodott fogalmazás terén, félretéve képregényrajzolói teendőit. Enyhén misztikus hangulatú tájképei Caspar David Friedrich-i nyugalmat árasztanak, Friedrich drámaisága nélkül. Egyszerűen egymásra van pakolva leheletfinom rétegenként párszáz árnyalat, akár tájkép, akár geometrikus mintázat formájában. Persze, ez az egyszerűség azért elég bonyolult. Festményei is, akárcsak rézkarcra emlékeztető tusgrafikái valami lekerekített, lezárt, megismert és megemésztett világot sejtetnek. Valami beállított intimitást, aminek elővarázslása mesterségbeli tudás tekintetében egy megkérdőjelezhetetlenül magas szintet mutat, tartalmára nézve pedig... az ilyen lesimogatott, jól megmutatott nyugalom utáni vágy leginkább ízlés dolga.

Éljenek a hippik, vegyék meg a brókerek

Szalamiki, 08.08.23.