Dr István Gyebnár

Interjú

Interjú Gyebnár Istvánnal
Az emberek többségének napjainkban általában egy szakmája van, amelyet egy életen keresztül művel; más tevékenységet legfeljebb csak kedvtelésből űz. Történelmi visszatekintésben ez egészen másképpen volt: a király egyszerre volt politikus, hadvezér, katona és mecénás, a művész pedig gyakran tudós polihisztor is.
Meggyőződésem, hogy a világban aktívan szemlélődő, „reneszánsz” ember ma sem korlátozhatja tevékenységét egy szűk szakmai területre. Szükség van arra, hogy sokoldalúan reagáljunk a környezetünkben és bennünk zajló folyamatokra, egyidejűleg foglalkozzunk látszólag egymással össze nem függő dolgokkal. Én például egyszerre tartom magamat diplomatának és képzőművésznek. Diplomataként döntően külső igények, míg a művészi alkotás során elsősorban belső elvárások vezérelnek.
Eddigi életútam sajátossága, hogy a világ sok országában megfordultam. Éltem Berlinben, Bécsben, Londonban, Hágában és Tbilisziben, s sok más országban is jártam rövidebb vagy hosszabb ideig. Külföldi tartózkodásaim során sokféle környezetben voltam és sokféle élethelyzetbe kerültem.
Alkotói szabadságot biztosít a számomra, hogy kenyeremet diplomataként keresem, ezért egzisztenciálisan nem függök a festészettől; megengedhetem magamnak, hogy az általam készített képre ne mint árucikkre tekintsek. Ennélfogva módom van arra is, hogy a művészetben uralkodó aktuális trendektől eltekintsek és munkámat kizárólag belső késztetéseimnek megfelelően alakítsam. Örülök annak, ha műveim másoknak tetszenek, elsősorban azonban saját elvárásaimnak kívánok megfelelni. Elkészült képeimet szívesen látom otthonom falain és nem igazán érdekel, hogy egyébként valaki megvásárolja-e őket.
Mint sokan mások, én is sokáig kerestem azokat a területeket, amelyek gondolataim, érzéseim megfogalmazására a legmegfelelőbbek: érdekelt a festészet, de az irodalom is. A családomban többen is foglalkoztak képzőművészettel. Akadtak köztük olyanok, akik a megélhetésüket is erre alapozták és olyanok is, akik ugyan más kenyeret választottak, a művészi önkifejezésről azonban soha sem mondtak le.
Valójában minden ismert művész hatással volt a munkámra, egyesek kisebb, mások nagyobb mértékben. Rengeteg közismert nagy művészt lehetne felsorolni, aminek azonban nem sok értelmét látom. Sokkal fontosabbnak érzem azoknak a kortárs művészeknek a megemlítését, akikkel való találkozás erőteljesen hatott rám; közéjük tartozik elsősorban a lakképeiről és kollázsairól ismert Bednay Éva és immár elhúnyt férje, a tüzzománcmüvész és műgyűjtő Bednay Dezső, a mozaik- és hidegzománc művész Rác András, s volt tanárom, a szobrászművész Lóránt Zsuzsa, a Hollandiában élő Benkö Marianne, valamint néhai unokatestvérem, Gubis Mihály is. Meghatározó hatást gyakoroltak rám Kokas Ignác tájképei, de - formaviláguk és mázaik miatt - csodálattal töltenek el Bod Éva kerámia vázái és tálai is.
A művészi önkifejezésre való törekvés mindig jelen volt az életemben. Mindig is úgy éreztem, hogy a világ komplexitására adott reflexióink megfogalmazására a képzőművészet sokkal pontosabb eszközrendszert kínál, mint bármely egzakt tudomány, mivel az a tudatalattiból táplálkozik, még akkor is, ha az alkotófolyamatban tudatos elemek is megjelennek.
A képeim tárgya általában az a viszony, amely köztem mint viszonylag állandó szereplő és a térben és időben gyorsan változó külvilág között fennáll. Festészetemet a kívülálló jelenségeknek pillanatnyi lelkiállapotommal való kapcsolata ihleti. A külső hatások, pozitív vagy negatív esztétikai élmények hordozói nagyon sokfélék; lehetnek társadalmi, vallási vagy kulturális jelenségek, de tájak, épületek és városok, emberek és műalkotások is.
A festmény általában akkor fogan meg bennem, amikor külső hatások tudatos vagy tudatalatti belső történéseimhez kapcsolódása következtében elkezd foglalkoztatni egy-egy téma képi megjelenítése. Mivel nagyon sok ilyen hatás ér, s az alkotómunka térben és időben korlátozott, az elképzelések töredékéből lesz csak kép, ami az alkotómunka erőteljes korlátaira utal.
Az eltérő jelenségekben meglévő állandó, közös vonások megragadása, a változó világban önmagam keresése foglalkoztat, aminek ábrázolására az absztrakció tűnik a legalkalmasabbnak. Egyes képeimen egyszerre vannak jelen figuratív és nonfiguratív elemek. A figurális ábrázolások is jelentős absztrakciós szinten mozognak; az általam festett kék madár nem egyetlen, konkrét, közismert madár, hanem az elégedettség és bodogság életérzését megjelenítő madár általában. A figura annak általános ismertetőjegyeit hordozza, ezek teszik alkalmassá elvont üzenetek megfogalmazására is. Az általam festett táj vagy épület még akkor is elvont, ha esetenként valós, általam megtapasztalt vizuális élmények is állnak mögötte.
A kép születésének egy másik útja a kizárólagos befelé figyelés; ekkor az alkotási folyamat úgy kezdődik, hogy nem tudom, mi is lesz annak végeredménye; ez csak időközven, fokozatosan körvonalazódik („lassen wir uns überraschen” hatás). Ilyenkor a tudatosság elhagyására törekszem, a munkát kizárólag belső indíttatások határozzák meg. Ilyen érzés lehet az is, amikor a zeneszerző zenét szerez. Olyan hangokat fogalmaz meg, ír le, amelyeket nem hallott előre, azok belső énjéből fakadnak, de később mások által is eljátszhatók, illetve meghallgathatók lesznek.
A képalkotási folyamat sokféle lehet; általában szeretem a témát először is felvázolni. Ezt követően egyes részekre koncentrálok, majd ezeket a részleteket próbálom ismét egységes egésszé összekovácsolni. A kép akkor készül el, amikor nem találok rajta további tennivalót, akárhogy is nézem azt. Ekkor aláírom, jelezve, hogy az alkotói folyamat lezárult. Ennek ellenére is előfordul, hogy a már kész munkán később – látásmódom és technikai felkészültségem változása miatt – korrigálandó elemeket látok, ami annyira zavar, hogy a korrekciókat végre is hajtom. Kis probléma csak a számomra, hogy ezáltal sérül a kép időbelisége, mivel az idősíkok képi egymásra helyeződése is foglalkoztat.
Festményeim hangulatában az engem és környezetemet meghatározó különböző élethelyzetek tükröződnek. Egyes képeket feltétlen optimizmus hatja át; ez abból a meggyőződésből fakad, hogy a körülöttünk és bennünk zajló változások fejlődést jelentenek, s az ellentmondások és a nyilvánvaló veszélyek ellenére is jó irányba haladunk. Ezekre a képekre erőteljes, élénk színek, erős kontrasztok használata jellemező (pl. a Szerelem, a Kék madár, a Gyümölcskosár című festmény). A drámai, vészjósló jelenségek – bár esetenként jelen voltak – a háttérbe szorultak, az alapvető életérzés az örömteli várakozás és a kíváncsiság volt (pl. a Klímaváltozás című kép).
A „Kék madár” című festmény, amely jelenleg is a tulajdonomban van, 2006-ban Londonban készült, sokáig ottani lakásom falát díszítette. olyan időszakból származik, amikor úgy éreztem, hogy az egyéni önkiteljesedés nem ütközik akadályokba, a világ kerek és egész, nincsenek komoly veszélyek. A kép a belső személyiség és a külvilág közötti összhangról tanúskodik, amelyet boldogságként is megragadhatunk. Az egyén – adott esetben a madár – erőteljes, egészséges, s benne már a jövő ígérete is megfogant.
Tisztában vagyok azzal, hogy a madár, illetve a boldogság kék madara témája a művészetben gyakorta megjelenik. Mivel közel áll hozzám, nem zavar, hogy a téma nem hat az újdonság erejével. A madár, mint motívum kiválasztása inkább véletlen, nem tudatos, bár ez a figura több képemen, különböző kontextusban is megjelenik. Meglepődve tapasztalom, hogy esetenként a nem figuratívnak induló képeim szándékom ellenére is felveszik a szárnyalni képes, de egyben veszélyeztetett madár formáját.
A kék madár ugyanakkor eszköz arra, hogy a pillanatnyi pozitív életérzésemet és az annak elmúlásától való aggodalmaimat egyszerre fejezzem ki. A madár formájában egyszerre van jelen a méltóságteljes szépség és a védekezést szolgáló, burkolt fenyegetés. A boldogság kék madara a boldogság pillanatnyi érzésén túl egyben a boldogság elvesztésének, elmúlásának lehetőségét is hordozza. A potenciális veszélyek ellen a madár szárnyainak kiterjesztésével, a rendelkezésre álló tér teljes kitöltésével tudat alatt védekezik, óvva jövőjét, amelyet a tojások szimbolizálnak.
Később egyre inkább ezek a veszélyek kerülnek előtérbe a festészetemben, s a változásokat kísérő trauma kezdett művészileg foglalkoztatni. Az önfeledt optimizmus törvényszerűen változó, ezért átmeneti jelenség; várható, hogy a már felszámolt problémák és akadályok helyébe lassanként újak lépnek. A fejlődés nem lineáris. Idővel ezért az elmúlás veszélyének érzése is megjelent a képeimen (pl. az „Átalakulás” című festmény). A színek később némileg kifakultak, a témák komorabbá váltak, munkáimat a színgazdagság helyett az árnyalatok gazdagsága kezdte jellemezni.
Jó példa erre a Tbilisziben festett „Győzelem” című kép, amelynek mintájául a Georgia függetlenségének elnyerése alkalmából emelt diadalittas és büszke nőalak arca szolgált, amelyen mára már akár könnyeknek is ható rozsdafoltok jelentek meg. Grúziában sok olyan fantasztikus tájakon jártam, amely szépségével rabul rejtett, de a természeti erők iránti bűvölet nem engedte meg egy percre sem, hogy elfeledkezzen az ember arról, hogy ezek az erők bármikor alkalmasak lehetnek a pusztításra is, s a rideg természeti környezetben a túlélés az elsőrendű feladat (lásd például „Az úton”című festményt).